A szotyi még mindig csíkos

Ülsz egy színházban. Egy kiváló darabot nézel: elmés, humoros, élvezetes, szívesen is néznéd tovább - de egyszer csak érzed, hogy ki kéne menned pisilni. Csak nem tudsz. Onnantól, legyen bármilyen jó is a darab, kezded egyre kevésbé élvezni. Itt éppen az a szituáció, hogy az ajtóban áll a jegyszedő néni, aki nem akar kiengedni. Vagy legalábbis megállít és csúnyákat kérdez:

- Miért akarsz kimenni? Miért nem neked jó bent? Csak pisilni? Higgyem is el? Biztos ki akarsz lógni és elmenni máshová szórakozni, mi? Tudod, mit? Menjél, ahova akarsz, de ide vissza többé ne.

Az történt, hogy az asszony elutazott bő egy hétre, én meg kurvára élvezem. Ma például egy ismerősöm fb-n kommentelte, hogy lesz egy koncert, hát lementem, csak úgy, spontán. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Mióta barátnőm van, azóta hétköznaponként heti három-négy estét együtt vagyunk, a maradék egy-két alkalommal meg itthon döglök és szellőztetem az agyamat. A hétvégék viszont szentek: azokat, hacsak nincs valami kivételes alkalom, mindig együtt töltjük. Pénteken és szombaton minimum az estét, vasárnap az egész napot. Ugyanis ő a komoly munkát végző, dolgozó nő, neki csak egyszer van hétvége egy héten, amit mindenképpen a párjával akar tölteni. Szóval ilyenkor, hogy csak úgy spontán elugorjak egy koncertre, pláne egyedül, a lehetetlennel egyenlő.

Nem, nem csajoztam. Ellenkezőleg: élveztem, hogy most csak magamra figyelhetek, meg a srácokra, akiket ismertem régről, és egész véletlenül futottam velük össze. Tudom, hogy az asszonynak fontos, hogy minden nap beszéljünk telefonon vagy szkájpon (kivéve amikor személyesen is). Én nem feltétlen osztom, szerintem a szerelem és az együttlét akkor is létezik, ha a két ember nem bizonygatja egymás felé szakadatlan. De ha neki örömet okoz, akkor leyen így: felhívtam. Amikor megtudta, hogy nem otthon vagyok, az első kérdései: kivel mentem el, vannak-e ott lányok is, meg egyáltalán, hogy merem magam nélküle jól érezni? Sértődötten lecsapta a telefont, majd próbált párszor visszahívni, de már lehalkítottam a telefont. (Egyszer mégis felvettem, de elég nehéz volt letenni, a haverom meg, akivel ott futottam össze, szintén hallotta a beszélgetés egyik felét, és már ettől őszinte részvétet kívánt nekem.)

Szóval a mai estét borzasztóan élveztem, mint amikor az iskolából hiányzik egy tanár egy hétig, és már előre félsz, hogy mi lesz, ha visszajön? Megszűnik a szabadfoglalkozás az órákon, tán még a kimaradt anyagot is pótolni kell, és dolgozatot is írat belőle. Pedig a barátnőmmel nagyon szeretjük egymást, közös az érdeklődésünk, egy srófra jár az agyunk - csak ezek a pillanatok azok, amikkel az őrületbe lehet kergetni. És sajnos ő ezt nem, hogy nem érzi problémásnak, de a világ legtermészetesenn dolgának gondolja, hogy egy komoly kapcsolatban a párok csak egymással töltenek minden időt. Szóval esély sincs rá, hogy enyhúljön, és hiába hoztam meg az én kompromisszumaimat, és adtam lejjebb az én szabadságvágyamból, ez nem járt sikerrel.

Persze abban lehet reménykedni, hogy esetleg egy összeköltözés után, amikor már nem kell előre megegyezni, hogy melyikünknél töltjük az estét, talán töb lehetőség lesz ellógni otthonról. De ha az ember csak ezt az előnyt látja az egészből, de egyébként irtózik attól, hogy még jobban ellenőrizzék a mindennapjait, akkor lehet, hogy ez nem jó megoldás lenne, Márpedig ha egy kapcsolat nem tud fejlődni, akkor csak egy út van előre.

Történészlány:

na mi újság odaát?

a választások másnapján?

én:

igazából nem vagyok letörve

vagyis nem jobban, mint eddig

és nem a tegnapi nap miatt, hanem az azt megelőző 4 és fél év miatt

viszont igyekszem ráhangolni magam a sokadik "de most majd"-ra

Történészlány:

én alapvetően az elmúlt 150 évünkkel vagyok így.

Tudom, ez már egy halott blog, de ma éjszaka (vagy inkább a reggeli visszaalvás után) olyat álmodtam, amit ki kell írnom magamból.

Valahol Amerikában, talán Texasban éltem, és valamilyen közelgő választáson voltam szavazatszámláló. Egy békés faluban éltünk mindnyájan, ám éjszakára tanácsos volt mindenkinek jól bezárkózni és a kertbe se kimenni, ugyanis olyankor vérszomjas kutyák lepték el a falut és megöltek mindent és mindenkit, ami és aki az útjukba került. Nappal nem volt semmi gond, de én mégis féltem attól, hogy a falu kutyái vagy más állatai is megvadulhatnak. Sőt egyszer nappal simán mentem az utcán, de a járdát elállta két sertés, és úgy néztek rám, mintha támadni akarnának.

Ahogy közeledett a választás, a helyzet krónikusra fordult, evakuálni kellett a falut, legalábbis a választókat. Egy közeli nagyvárosba (talán Austinba vagy Houstonba) mentünk, metróval. A metró egy állomáson haladt keresztül ahol mintha előbb fura jelmezes emberek akartak volna felszállni, de tudtam, hogy a metrónak nem szabad megállnia és kinyitnia az ajtaját. És jól is gondoltam, hiszen pár méterrel arrébb már gázálarcos-védőruhás katonák biztosították a környéket, és mindenhol fejbe lőtt kutyák és szétmarcangolt emberi tetemek hevertek. (Nyilvánvalóan a kutyák megtámadták az állomást és a katonák tettek rendet.) Én meg csak néztem ki az ablakon és el se mertem képzelni, hogy a nagyvárosban mi várhat ránk.

Pedig még a A fehér istent se láttam. Ezt viszont de:

Talán említettem már (talán még nem), hogy ez a párkapcsolatos dolog nálam nem áll valami jól. Az első randira is egy hónapot kellett várnom, a másodikra meg utána két hetet, és azóta is eltelt már egy hét. Szóval nagyjából két hónap alatt két találkozás, az nem túl jó arány. Először egyetemi dolgai voltak, majd lebetegedett, azután a munkahelyi dolgai sűrűsödtek össze, a legutóbbi egy hétben meg csak simán rossz passzban volt. Közben éjszakába nyúlóan szkájpoltunk minden este, szóval azt is felajánlottam, hogy találkozzunk éjféltől kettőig, és akkor is ugyanúgy háromra kerülünk ágyba, mint így. De azt is felajánlottam, hogy ha a városban kell rohangálnia, arra is elkísérem, vagy meglátogatom otthon, vagy akármi - viszont ő egyik ilyenbe se akart belemenni. Mindig abban állapodtunk meg, hogy másnap már rá fog érni, de majdcsak aznap látja meg, hogy hogy - aztán persze sehogy. Pedig azt is javasoltam, hogy beszéljünk meg előre egy időpontot, amikor csak egymáséi vagyunk (meg mint ahogy ez normális kapcsolatoknál lenni szokott), de ebből se lett semmi. Állandóan azzal nyugtatgatott, hogy majd lesz nemsokára több ideje, csak legyek türelemmel - de hogy most miért nincs, arra soha nem adott értékelhető választ, és azt sem láttam, hogy a megoldásban túlságosan érdekelt lenne. 

Még akkor sem, amikor kilátásba helyeztem, hogy én ezt így nem akarom folytatni. Akkor is csak mély sajnálatát fejezte ki, és hogy valójában szeretné folytatni, de ha én így döntök, megérti  és elfogadja. Mintha ez az én döntésem lenne, miközben látványosan nem tett semmit ennek elkerülésére.

Szóval már megint egy hete nem láttam - egészen máig. Persze most se megbeszélt randi volt, hanem egészen véletlenül jött szembe a Mammut mozgólépcsőjén. Csak egy pillanatra vettem észre, éppen elfelé nézett, nem is voltam benne biztos, hogy ő az, de az biztos, hogy egy fiúval volt. Nem voltak kézenfogva, szóval semmi rosszat nem volt okom gondolni (állítólag van egy bátyja is, hátha ő volt az). Ezért utánuk mentem, beelőztem őket és ráköszöntem a lányra. Tényleg ő volt. Meglepődött, de csak annyit mondott, hogy "ne most". Mintha a szeme is könnyes lett volna. Én meg mondtam, hogy "oké, szia", és mentem tovább a dolgomra.

Ennyi történt, nem akarok ebből messzemenő következtetéseket levonni. Inkább csak az a mozzanat maradt meg bennem, hogy jött szembe a saját barátnőm - én meg nem voltam benne teljesen biztos, hogy tényleg ő-e az?! Végülis eddig csak kétszer találkoztunk, mindkétszer este, sötétben, igazából most láttam először nappali világosban. De az, hogy így már képtelen voltam egyértelműen felismerni.. Szóval lehet, tényleg nem kéne ezt nagyon erőltetnem. :)

Jóanyám régi munkahelyén voltam, a hivatalban. Most én is ott dolgoztam, valamilyen politikai állásban, csak valahogy minden olyan félhomályos volt. Meg én se nagyon jártam be az irodába, egyik nap például lementem a menzára és olyan jól elvoltam, hogy aznap már vissza se mentem. Egy másik nap meg a politikus barátaim tüntettek a ház aljában, meg pont ott volt valami kongresszus meg tisztújítás is, amiről valaki valamilyen infókat szivárogtatott ki, de hamar lebukott, nem is ez a lényeg. Hanem hogy gondoltam, föl kéne már menni az irodába, mert ez már ciki - de nem találtam meg. Nem tudtam, hogy melyik emeleten vagyok a lift sem oda vitt, ahova én akartam (ez visszatérő), meg volt, hogy megállt két emelet között, nekem meg egy kis résen kellett kimásznom, de az sem az az emelet volt. Pedig egyszer találtam játékraktárat is, a lépcsőházban bolyongva meg találkoztam egy hosszú hajú, Zappa-szakállas, fehér öltönyös és kalapos figurával, egy szál vörös virággal a kezében. Megkérdeztem, hogy látogatóba jött-e (a hivatal alatt börtön volt), mondta, hogy igen. Egy darabig együtt kóvályogtunk, de elváltunk, én meg végérvényesen eltévedtem.

Ellébecoltam az időmet, amikor meg újra kerestem a helyem, már nem találtam meg. Ennyi.

Van ez az LMBTQ, vagyis Leszbikus-Meleg-Biszex-Transznemű-Queer, amit egyesek megtoldanak még egy I-A-val is, mármint Interszexuális-Aszexuális. Én ezennel megtoldom még egy H-val is. H mint Húsimádó. Én igenis szeretem a husis lányokat, és ez bizony minálunk devianciaként van számon tartva. Csak a darázsderekú lányoknak szabad megtetszeniük, mert ha az ember kinyilvánítja, hogy neki a gebe nem kell, ellenben ott mellette azt a kis dundust órákig tudná gyúrogatni, mint a kelt tésztát, akkor máris csúnyán néznek rá.

Emlékszem az első husikás barátnőmre (Katona-exre), mennyire nem mertem fölvállalni a családom előtt. Az őt megelőző barátnőm kifejezetten vékonyka volt, mondta is rá mindenki, hogy milyen szép kislány. Ezek után hogy mertem volna odavinni azt a lányt, akit én ugyan szerettem, de még sokkal jobban számított a családom véleménye? Ettől persze ha úgy alakul, büszkén bemutattam volna, csak kis tartani valóval a lelkemben. Ugyanis emlékeztem arra is, hogy apámnak az anyám után következő felesége szintén teltebbecske volt, és őt aztán a családban a háta mögött mindenki nagyseggűnek hívta. Nem akartam, hogy az én barátnőmet is nagyseggűzzék. Aztán később megtudtam, hogy apám következő feleségét nem azért nagyseggűzték, mert a termetével volt bajuk, hanem mert csupán senki nem szereti az olyan nőket, akik családokat szednek szét.

Ehhez képest viszont apám is feketelistára került nálam, mert ő meg az én következő husis barátnőmet (Nyűgös-exet) egyenesen Kucu néniek nevezte. (Mint a gyerekdalban: "Röf, röf, röf - orra sárba döf - sonka lábán Kucu néni fürödni döcög".) De legalább neki már vissza tudtam azzal vágni, hogy neki is volt töltött galamb felesége - aztán azóta megint sovány van neki, oszt mit ér vele?

No de a lényeg, hogy nekünk, akiknek a szerelmi szokásai eltérnek a megszokottól, bizony valóban el kell viselnünk a külvilág megvetését, és a rizikót, hogy barátaink és családunk nem biztos, hogy velünk együtt örül. Persze azóta már megtanultam, hogy ez ne érdekeljen, sőt ha husis barátnőm van, bárki előtt büszkén fölvállalom, bár mondom: a tanulási folyamat, meg egyáltalán a szembenézés a saját ez irányú érdeklődésemmel nem mindig ment ilyen könnyen. Viszont ma már teljes mértékben vállalom mindenki előtt, és a mostani barátnőmet is büszkén mutatom be majd minden ismerősömnek és rokonomnak, mert egyébként is borzasztó értékes ember, és nagyon büszke vagyok rá, hogy ő engem választott magának társul. Nem tudom még, meddig fog tartani (a nyakkendő-ízlésemet még jobban ki kell tanulnia ;) ), de én hosszú távra tervezek ővele.

(Apdét: Elmondtam neki, hogy a nyakkendő, amit bizonyára méregdrágáért vett a születésnapomra, szettben mandzsettával és zsebkendővel, háttöö.. Végülis tetszeni tetszik, csak nem illik annyira az elegáns zakómhoz - ellenben régebben mesélt egy másikról is, ami esetleg talán jobban passzolna, és ugyebár még a blokk is megvan.. Nem, már nincs, kidobta, szóval erről a kis csúnyácska-drágácskáról kell megnyugtatnom, hogy fogom azért tudni hordani, csak még kell hozzá olyan öltönyt is venni.)

I.

Annyi volt a feladat, hogy járdával párhuzamosan, előrefelé álljak be két autó közé. Nekem meg valami miatt a derékszögű beparkolás ugrott be, és váratlanul átmentem a menetirány szerinti bal sávba. Éreztem, hogy a parkolásokkal bajban vagyok, mert feltételes reflexként kéne működnie: feladat elhangzik, máris kisujjból csinálni - nem ott helyben összerakni az elemeit, mert elég csak egy rossz elem és máris vége. De legalább a forgalmi részével nem volt semmi gond (azon a háromszáz méteren, ameddig eljutottam). Szóval nincs más dolog, mint rögtön lejelentkezni a következő időpontra, addig meg parkolgatni éjjel-nappal. De attól még az újabb kudarcélmény eléggé rányomja a bélyegét a napomra. Meg ez a tré idő is.

II.

Na akkor most jöhetnek az örömteli események. Sólyomistennő és Májkjú lakodalma kiválóan sikerült. Megható volt látni, amint két ember kapcsolata, akiket másfél évtizede ismerek, és ők is egymást, új szintre lépett. Valahogy most jött le nekem hogy felnőttek lettek. Ellentétben velem. Most próbálom visszapörgetni magamban az este eseményeit, és bár 99%-ig tudtam magam a civilizált szórakozás keretei között tartani, azért mégiscsak volt egy 1%, amit egy felnőtt ember nem engedhetne meg magának. De abban legalább szedtem magamra érettséget, hogy ha a svédasztalnál nem is tudom belőni rendesen az emészthető mennyiséget, legalább már nem zabálom magam feltétlen betegre. (Bár amennyi kaja volt ott, húsok, sütik, töltött káposzta, egész malac.. nehéz volt megállni.) A zene meg az jazzes-urbánus és a mulatós-falusias között a paletta minden elemét felkarolta, szóval volt mire ropni. A lányok meg szépek, de én ilyesmit már valójában nem is nézek, mert

III.

tessék elképzelni: becsajoztam. Igen, van barátnőm. :) Előzmény: meguntam, hogy két éve futok Történészlány után, és bár mindig mintha beindulna valami ígéretes, annak aztán hamar vége is szakad. Így búcsút vettem tőle, amit az is megkönnyített, hogy elhúzott nyugatra egy munkára, amiről ő se tudja, meddig tart. Azért beszélgetünk, mert emberileg még mindig borzasztóan tisztelem, de nőként már túlléptem rajta.

Aktivizáltam magam a netes társkeren, legújabb barátnőm (majd találok ki neki is nevet) talált rám és választott ki magának. Azóta eltelt kb. egy hónap, rengeteg elhalasztott első randi, de pénteken végre megtörtént a nagy nap. Addig csak néhány rossz minőségű fotót láttam róla korábban, és szó ami szó, külsejét tekintve tényleg jóval husibb, mint amire számítottam. De én egyébként is szeretem, ha egy nőn van mit fogni, ő meg pici és tömzsi, szóval édi, és nekem pont bejön. Sőt amíg csak beszélgettünk, nekem már akkor egyértelművé vált, hogy nekem ő kell és senki más.

És úgy is lett. Csak most megint borzasztó nehéz vele egy találkozót összeszervezni - pedig hétvégére megyünk Jégkirálynőhöz házibuliba, szóval jó lenne nem akkor találkozni másodszorra. De neki is van dolga, és egyre kínosabb, hogy nekem meg nincs. Föl kéne kötnöm ehhez a lányhoz a gatyát.

Na ez lesz holnap. Tizenhárom és fél év után végre. A meghívó pedig egyedi, saját alkotás. (Mindenki másmilyet kapott, én ilyen személyre szabottat. Képzelem, Sólyomistennőnek és Májkjúnak milyen asszociációi vannak rólam - ráadásul arról is lemaradtak, hogy én már nem is Megyei Jogú Nagyközség vagyok, hanem Forradalmi Istencsászárság. :P De ez mindenképpen megható és gyönyörű munka, köszönöm szépen! :) ) A valós neveket és adatokat én írtam át, minden más a valóság műve. Sok boldogságot!

1. Áprilisban még nem igazán tudtam elhinni, de most - most se tudom, de most már annyira nem izgat. A Jóisten nagyon nem akarja, hogy a politikában helyezkedjek el, és ha ennek az országos bukásnak csupán annyi volt a célja, hogy végre kilépjek ebből a közegből és azon kívül találjam meg a boldogságomat, akkor már megérte.

2. Volt egy nagy összeveszésünk, ami után úgy döntöttem: végleg lemondok róla, és megpróbálok mégis csupán barátja lenni. Bejött is másvalaki (vagyis három másvalaki) a képbe, szóval aligha leszek magányos őutána. A helyzetet megkönnyíti, hogy elmegy hosszabb időre külföldre, hogy könnyebb legyen elengednem. Ehhez képest a búcsúesténk elváráson felül remekül sikeredett - de én őt már akkor is elengedtem, és kívánom neki, hogy találja meg a boldogságát, bárhol a világban.

3. És én is búcsúzom. Igaz, én csak pár napra, de holnap/ma reggel indul a gépem Németbe. Egy kongresszus külföldi előadójaként hívtak előadni a magyar politikai helyzetről. Még soha nem adtam elő ennyi ember előtt egyedül, és most rögtön külföldön, németül kell.. Azért megbirkózom vele, és majd mesélek.