Miközben gyalogoltam lefelé az esőben a hegyről, már fogalmazódott is bennem a "soha többé ne találkozzunk" levél. És nem is azért, mert utálom, ha leordítják a fejemet, csak mert valamiben nem értek egyet. Nem azért, mert nem szeretem, ha az én tapasztalataim hitelességét kétségbe vonják, csak mert mindig igyekeztem magam távol tartani a kétes helyzetektől. Nem is azért, mert még mindig zavar, hogy a legjobb érvek még mindig vita után jutnak az eszembe, és ilyenkor mindig azt érzem, hogy már megint elvesztettem egy meccset - meg úgy általában elegem van abból, hogy mindig meccseket kell megnyernem, ha egy nőt meg akarok nyerni magamnak. Inkább maradok szingli, de ebből már tényleg elegem van - de ez még nem lett volna rá ok, hogy ellökjem magamtól örökre. (Vagyis inkább hagyjam, hogy ő lökjön el magától.)
Azért akartam végleg faképnél hagyni, mert rájöttem: igazából nem is érdeklem őt. Nem csak pasiilag, hanem úgy en bloc emberileg sem. Élvezi, hogy értékelem, tisztelem, bele vagyok zúgva (mert az azért látszik, bármit is csinálok) - de nem tapasztalok felőle érdeklődést, hogy velem mi van? Azt terveztem, hogy elmesélem neki Bulgáriát, de ehelyett megint csak az ő szakmai kutatásairól volt szó, ami persze érdekel, szóval figyeltem és nem szakítottam meg. De azért nem így kellett volna ennek mennie.
Aztán arra gondoltam: és ha én is csak mondanám a magamét? Ha megpróbálnám a kommunikáció irányítását átvenni? Meg úgy egyáltalán: belemenni a szócsatákba, nem visszavonulni, meghunyászkodni, lemondani? Nem tudom, lesz-e ennek folytatása, vagy egyáltalán érzékelné-e, ha eltűnnék az életéből - de vele kiválóan tudom gyakorolni, milyen az élet egy igazi nővel.