Két óra múlva már bent fogok ülni és faggatnak. Sőt addigra talán már ki is jövök. Persze nem kell félnem, hiszen minden tőlem telhetőt megtettem az ügy érdekében - csak nem tudom, ez mennyire elég. Mindenesetre tehetséges vagyok, nyelvtudásom, tájékozottságom, szakmai és politikai tapasztalatom megvan, szóval jó eséllyel indulok neki. Ja és kiderült (legalábbis egy ismerősöm mesélte, aki már ezzel volt kint), hogy nem is csak egy embert választanak ki, szóval esélyem is több van megnyerni. Ettől még borzasztóan parázom, pedig még új füstölőket is vettem, de azok csak a gyomoridegemet fokozzák tovább. (Ja igen, ennem is kell még valamit, ha tudok.) Lett szép, új frizurám is (utoljára tizenkét éve volt ilyenem, hogy "frizura"), és mondtam is a fodrászomnak, hogy az interjú németül lesz - nem tudom, ezért vágta-e a hajamat ilyen führeresre, mindenesetre most ebben kell megfelelnem. Talán az ad némi vigasztalást, amit Bela B. oszt meg tanulságul:
Mindig akkor vagy a legjobb, amikor igazából mindegy,
mindig akkor vagy a legjobb, amikor csak egyszerűen normális vagy,
mindig akkor vagy a legjobb, ezt nem is kell bizonyítanod állandóan -
a többieket úgysem érdekli a tükörképed.
Apdét: Na vége. Nem akarok sok szót rá vesztegetni. A lényeg: nem érdekel, hogy sikerült, én akkor is eljutok Berlinbe. Ha nem így, akkor másképp. De az én kedvem aztán ez nem fogja elvenni. (Talán egyszer lesz még szar, amikor megkapom a hivatalos értesítést arról is, hogy nem sikerült, de az sem érdekel. A Jóistennek talán szándéka van azzal, hogy ez az a város, ahova évek óta el akarok jutni, mégis amikor már úgy néz ki, mindig közbejön valami. Itt az ideje, hogy fölemeljem vele szemben is a hangomat.)
Még apdét: "néha az ember már attól is megnyugszik, ha valami rosszat megérdemelten kap." (Történészlány)
