Egy nagy tányér gulyás, nagy tányér túróscsusza szalonnával (ez a kettő egy menüben), egy somlói galuska, egy gesztenyepüré meggyraguval, majd ezek után egy fél paraszttál (kolbász, szalonna, hagyma, kenyér), eközben két gyümis sör meg egy rendes. Mindez azért, mert kedves jóhaverbarátomnak ötven százalék kedvezménye volt a helyre, ahol mindezt elfogyasztottam, kollektív BL-döntő-nézés közben. Ám rá kellett jönnöm: nem jó, ha az ember zabálásba fojtja a bánatát, főleg, hogy az elmúlt hetekben milyen jól tudtam magam tartani, még láthatóan fogytam is, és a felnőttség meg ott kezdődik, hogy az ember uralkodik saját magán. Mert igenis, felnőtté kell válnom. Ezt elhatároztam. És már nem Történészlányért, hanem saját magamért. Legfeljebb majd ha megint elé kerülök, látja rajtam, hogy elindultam az úton, amit ő várt el tőlem, teljesen érthető módon. Persze nincsenek illúzióim, neki akkor már rég lesz másvalakije, meg aztán a felnőttség másik nagyon fontos ismérve, hogy az ember vállalja a döntései felelősségét és következményeit. A rossz döntéseit talán még jobban.
(Az nem tudom, mennyire volt jó döntés, hogy ma írtam rá fészen. Hagytam nála egy videókazit, azt akartam visszakérni - ezért jók az ilyen kölcsönadott tárgyak. Írta, hogy dolgozik. Bizonyára munkába fojtja, elvégre neki sem lehet könnyű. De bárcsak tudnám, benne mi játszódik le, mit gondol most erről a helyzetről, meg rólam? Vajon átgondolja-e az ő részét ebben a történetben? Utolsó este megkérdeztem tőle, tényleg csak abszolút hipotetikusan, hogy ha kilépnék az életéből, vajon észrevenné-e? Azt mondta, persze. De az ő élete sem átjáróház, hogy ki-be lehessen rajta járkálni. Engem már nem engedne vissza.)
Márpedig egyre inkább az az érzésem, hogy Történészlány elhagyása (képletesen, hiszen nem volt köztünk semmi) rossz döntés volt. Igen, megígértem, hogy nem nyafogok már őérte, dehát hol máshol nyafogjak, ha nem a saját blogomban? Ezért hát most, hogy már kezdenek letisztulni a dolgok, összeszedtem az érveket és ellenérveket, hogy nekem ebből a se nem ilyen-se nem olyan kapcsolatból miért is kellett kiszállnom?
A döntésem mellett: Hiába szerettem vele lenni, egy idő után már kezdett elegem lenni abból, hogy a világot - és engem - valamilyen magas lóról nézi. Azt is sérelmeztem, hogy nem értékel eléggé, nem érdeklődik irántam, főleg nem ahhoz képest, amennyire én értékeltem őt. Szóval egy nagyon asszimmetrikus kapcsolatban éreztem magam, és nem tudtam vele mit kezdeni. Ő elvárt tőlem dolgokat, elvárt valamilyen homályos teljesítményt, hogy aztán majd zsűrizhessen, vagy így, vagy úgy. No hát köszönöm szépen, én ebből nem kértem. Szerettem volna, ha azért értékel, aki vagyok, a hibáimmal együtt, amiken természetesen szándékomban áll javítani - de hogy megvárjam, hátha egyszer majd úgy gondolja, hogy most már végre elég jó vagyok neki - na erre nem vagyok vevő. Szóval kellett már egy erős jelzés, hogy ez így nem megy tovább.
Ellene: Nem számoltam azzal, hogy mennyire fog nekem hiányozni. Hiányoznak a sokórás beszélgetéseink, az intelligencia legmagasabb frekvenciáján, hiányzik a társasága, az illata, a szép, nagy, éjbarna szemei, és - tudom, sablonosan hangzik - soha többé nem fogok már ilyen lányt találni. Úgy, hogy igazából végig tudtam, mit várna el tőlem, de zsenáns volt nekem kepeszteni. Pedig az elmúlt egy évben akár még teljesíthettem volna is mindent, főleg úgy, hogy kétszer már majdnem elveszítettem. Csak megszoktam azokat a lányokat, akik egy kis ráhatásra csak úgy odadobják magukat nekem, és azt hittem, hogy kitartó nyomulással majd vele is célt érek. De nyilván nem. És erre a saját sokadik hibám után jövök rá.
Most meg már ha azzal jönnék neki, hogy elnézést, tévedtem, szeretném folytatni, nyilván úgy, hogy én is nekiállok teljesíteni - nem érte, csakis saját magamért - de tőle is szeretnék egy kicsivel több konkrétabb visszajelzést és normális kommunikációt - nyilván elhajtana a búsba. És igaza is lenne. Én valahogy döntöttem, akkor vállaljam.
