No de akkor végre egy téma, ami nem a nőügyeimről szól, hanem ami valóban fontos. Történetesen van ilyen, hogy coaching, azaz életvezetési tanácsadás olyanoknak, akik úgy érzik, elakadtak az élet sűrejében. Nem, ez nem pszichológus. Megkérdeztem, mi a különbség: a pszochológus annak kell, aki gödörben van. Coach annak, aki a gödörből már kimászott, már fönt van a virágosréten, és ott nem találja meg az útját.
Elmentem arra a bizonyos "Kapunyitási pánik" konferenciára, ahol feliratkoztam ilyen coach tanácsadásra. Már nem volt hely, de rendesek voltak és megkerestek. Közben meg tök véletlenül a Szófiába tartó buszon találkoztam egy hölggyel, aki ugyanezzel foglalkozik, csak ő már egyenesen coach-okat coach-ol, szóval már magasabb szinten működik. A tízórás úton volt alkalmunk beszélgetni, és nem akartam visszaélni az alkalommal, de már pár mondatból is kiderített rólam olyan dolgokat, amik végig itt voltak az orrom előtt, csak nem tudtam ilyen szépen megfogalmazni. Szóval önismeret - ez a lényeg.
Szóval a szervezet fölvette velem a kapcsolatot, egy kedves srác személyében, akivel megbeszéltünk egy talit. Elkezdtünk dumálni, és kihoztuk, amit már régóta tudtam, de ennél tovább még nem jutottam: órarendet kell csinálnom magamnak, különben szétfolynak a napjaim. Csak eddig ezek az órarendjeim mindig szétfolytak. A háromórás beszélgetésünknek az lett tehát az eredménye, hogy hagyjak magamnak elég időt és elég rugalmasságot, ne legyek maximalista magammal, és mindig kérdezzem meg magamtól: amit teszek, az az előrehaladásomat szolgálja-e? Eléggé önbizalom-növelő és bátorító beszélgetés volt, és a legfontosabb az volt végig, hogy nem baxogatott, nem nógatott, hanem teljesen türelemmel viseltetett irántam, és azt sulykolta belém teljesen kedvesen, hogy én döntöm el, mikor kezdek hozzá. És nincs elszúrt alkalom, csak olyan döntés, ami másmerre viszi az élet folyását, mint a másik. És nincs elszúrt idő sem, csak olyan, amit át kell élni ahhoz, hogy megtaláljam az utamat.
Oké, ezek így leírva borzasztó sablonosnak és közhelyesnek tűnnek, de ott és akkor nagyon jól hatottak rám. Meg azért most külső motiváció is van a felnőtté válásomhoz (megígértem, hogy erről most nem írok), de a lényeg a belső, aminek a kifejlődéséhez most ez a beszélgetés is nagyban hozzájárult. Mindezt pedig teljesen ingyen, amit nem akartam elhinni, kérdeztem, mégis mi a protokoll, vagy meghívhatom-e valamire - de erre ő csak egy történetet mesélt el: volt egy város, ahol mindenki boldog és egészséges volt, és baj esetén kis fehér bolyhosokat osztogattak egymásnak. Aztán jött egy szerkereskedő, akinek nem volt kereslet a portékájára, ezért elkezdte híresztelni, hogy a fehér bolyhos fogytán van, jobb, ha azt mindenki elkezdi magának gyűjtögetni, és egymásnak innentől csak zöld ragacsokat osztogatnak. Ám volt a város szélén egy iskola, ahol azt tanították, hogy a fehér bolyhos soha nem fog kifogyni, és ő - mármint a coach srác - is ebbe az iskolába jár. Ezzel búcsúzom mára én is. Jó éjszakát!
