Íme egy újabb példája annak, hogy nem kéne nőktől mindig annyira fölpörögnöm, hogy a társkeren a beköszönő levelemet rögtön hexameterekben írjam meg:
Kedves Szilvia! Íme az esti levél ma Tehozzád: szimpatikus, amit írsz ide bátran, és ahogy éled életed: élmények, könyvek s versek közt töltöd. Szívesen ismerném meg az emberi lényt, aki benned teljesedik kifelé, s mint nőben is ott van a szépség. Benned van fantázia és a mosolygós arcod azt diktálja nekem, hogy e lépést meg kell tennem, s megkérdeznem: mely zeneszerző az, aki néked kedves, amennyiben átjön a szép muzsikája, ha zendül? S mely költők ringatnak álomba, avagy adnak értelmet, ha a verseik ingereidbe hatolnak? Nos hát elköszönök lassan, hisz az óra a gépen hajnali fény közelét jelzi, hát szervuszt mondok, kívánván a további napodra minden jókat! :)
Végülis ő maga írta, hogy szeret verseket olvasni és komolyzenét hallgatni, és a bemutatkozásában is az Odüsszeiából idézett, az ihletett meg, és hogy őszinte legyek: büszke vagyok magamra, hogy ilyet sikerült csak úgy alkotnom. Még ha másnap reggel elolvasva már én is kicsit túlzásnak éreztem, de legalább kicsit az agyam kreatív féltekéjét is megmozgattam.
Talán már meséltem arról a lányról, akivel egy nyilvános rendezvényen találkoztam, és kiderült, ismerjük egymást: egyrészt egy egyetemre jártunk, másrészt egyik kedvenc szurkolótársam amolyan testi-lelki jóbarátja, és egyszer meccsre is kihozta már. Csak most éppen össze voltak veszve, és a lány az A38-tól a Kálvin-térig sétálva ki is fejtette az egész problémakört. Én meg ugye nem vagyok az a típus, hogy ha valaki nekem elmondja gondját-baját, akkor csak sok sikert kívánjak a megoldáshoz - meg a lány maga is elég beszédes, nyitott ember volt, pár perc alatt egészen korrekt baráti beszélgetés alakult ki, ami után meg nyilván nem küldi el az ember a másikat. Meg aztán ennek a lánynak eléggé fejlett a meggyőzési érzéke, még szavak nélkül is: van olyan kislányos külseje és kisugárzása, hogy az ember nehezen mond neki nemet. Ezért amikor pár nap múlva szólt, hogy szeretne velem találkozni, akkor is szó nélkül ugrottam.
Volt egy figura, aki egész végig zsidózgatott meg kiabált nekünk, de nem törődtünk vele túlságosan: vissza-visszaszóltunk, de inkább a meccset néztük. Aztán a végén, amikor már a csapatunk kikapott, az alak ilyet szólt, hogy "indul a vonat" - és feltételezhető, hogy nem a Délibáb IC-re gondolt. Olyankor már nekünk se kellett több: egy kedves jó haverbarátommal odamentünk a kerítéshez, és nagyon keményen leordítottuk a fejét. Engem is egyszerűen elkapott a hév, elküldtem a náci kurva anyjába, és ez volt a legenyhébb. Elborult az agyam, csak arra emlékszem, hogy amikor a biztonságiak rángattak el, azt ordibáltam a fószernak meg a védelmére kelt haverjainak, hogy "Nyilasok! Nyilasok!" Mondták is utána a többiek, hogy nem is tudták, hogy tudok ilyen heves is lenni - szó mi szó, én is meglepődtem. Elborította az agyamat a vörös köd, de mindezzel együtt borzasztóan felemelő érzés volt leadni egy kis indulatot, és még magamért is kiálltam - no és egy nemes célért is, történetesen az ilyenféle emberek megfékezéséért.
Azért barátkozom leszbikus lányokkal, mert ők legalább nem vágják a képembe, hogy azért vagyunk csak barátok, mert nem jövök be nekik. Tudom, hogy nem tetszhetek minden nőnek (bár a tetszési indexem is elég elkeserítő), de legalább még az illúziót szeretem kicsit megtartani, hogy ebből még lehet bármi, akár barátság, akár több, még ha a legtöbb esetben tényleg csak az (vagy kevesebb - leginkább semmi) lesz belőle. De ha valaki az első találkozáson/ok valamelyikén már rögtön meghúzza a határokat, hogy még véletlenül se gondoljak másra, azt nagyon utálom. Lánybarátból már van nekem elég, és biztos nem olyanokkal fogom lecserélni őket, akik csak azért akarnak a barátaim lenne, mert bármi többhöz túl rusnyának találnak.
Hányszor fordult már elő velem, hogy remekül elleveleztem, eldumálgattam egy lánnyal, aztán az első személyes találkozáskor vége is lett az egésznek? Legutóbb például júliusban. És hiába csak annyi történt, hogy nem jöttem be neki, vagy hogy kicsit rámenős voltam - nem számít, hogy előtte mennyire egy húron pendültünk. Ha az ember nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor ott máris annyi meg egy bambi. Lehet még próbálkozni még akkor legalább az intellektuális kommunikáció folytatásával, de minek. Elvesztettem. Fájt, de megemésztettem. De most, hogy belegondolok, mégsem az volt az utolsó, szóval már elég lehetne. Pedig holnap újra vakrandi, és megint félek, hogy azon valami véget ér, valami fáj. Ezért már inkább arra készülök, hogy úgysem lesz ebből semmi. És valóban: első randin nem is kell lennie semminek. És később sem kötelező. Éppen elég, ha jól eldumálunk. Még akkor is, ha igazából kiábrándul belőlem. Vagy én belőle. Benne van a pakliban.
Különben is, miét akarom magam itthon lekötni, ha úgyis azon fáj a szívem, hogy miért itthon vagyok, miért nem Európának egy egészen másik pontján? (Bármelyiken, csak nyugatabbra, lehetőleg Soprontól is.) Persze akkor azért is tehetnék többet. Például lesz hétvégén egy EU-versenyvizsga-előkészítő, potom ötven rugóért, plusz tízezer a tankönyv. (Ilyen versenyvizsga kell ahhoz, ha valaki valamilyen EU-s intézménynél akar dolgozni, mármint olyan magasan, ahol már pártok sincsenek.) Jóanyám nagyon szeretné, ha elmennék és ha letenném ezt a vizsgát, de engem bevallom, ezek a szintek nem vonzanak annyira, még akkor se, ha tudom: attól, hogy a vizsga megvan, még nem lenne kötelező benne dolgoznom. De ha az ember ennyi pénzt már kiadott rá, akkor azért már illene (és ez csak az előkészítő díja, magár a a vizsga díjára - amit álítólag csak Brüsszelben lehet letenni - gondolni se merek).
Apropó, megtudtam, ki van most helyettem Berlinben: egy lány, akit nem ismerek annyira, de legalább nem fiú, szóval tényleg foghatom a gender balance-ra. :) És kiderült, hogy csak hét ember ment, szóval a túljelentkezés jóval nagyobb volt, mint Bulgáriába - ahol legalább hatvanan voltunk, és az azonnali igenleges válasz alapján úgy tűnt: örülnek, hogy valaki elvállalja a Balkán mélyét is.
No de holnap kétnapos meló indul a szokott irodában, délután tali leendő főnökömmel (közös ismerősünkkel lecsekkoltattam: állítólag tényleg rendes), majd onnan egyenest a nagy találkozás. Addig is megmutatom, mit hallgatok mostanában: tudtátok, hogy a Kraftwerk eredetileg progresszívrock-zenekar volt, és ilyeneket is tudtak?
Egyszerre három ember után rohangálok, hogy a holnapi interjút meg tudjuk tartani, amit egy francia lány csinál politikai aktivistákkal, szóval pluszban beszélek még vele is, próbálok még embereket beszervezni, közben aktívan csetelek a következő vakrandim alanyával, meg teát főzök, mert a mai trágyadék időben húsz kilométert bringáztam a Duna-parton és jól megfáztam - pluszban még blogolok is. Miért érzem azt, hogy mindenki tőlem akar mindent egyszerre?
Azért fura az, amikor két, nem túl régi és nem túl mély ismerősöm, akik egymásnak viszont nagyon régi és nagyon mély barátai, csak most éppen össze vannak veszve, és párhuzamosan hallgatom a történeteiket ugyanarról a dologról - és közben rájövök, hogy a) vagy tényleg nem értem a kapcsolatukat, b) vagy érthetetlenül túldramatizálják mindketten (és akkor meg ezt nem értem). A helyzetet tovább bonyolítja, hogy ők egy fiú-lány baráti pár, akik közül a lány felettébb nagyon szép, míg a fiú egészen jó barátom is lehetne, ráadásul vezető személyiség egy olyan társaságban, ahová csak nem régóta tartozom, és szeretnék is még. Nem baj, ha nem értitek, én se, mint említettem volt. :)
Az különben sem túl kellemes érzés, amikor a kedvenc csapatod zsinórban négy meccset elveszít, köztük hazai pályán a sereghajtóktól, és végre itt van egy, ahol a hatvanadik percig vezet, de az ellenfél a végén mégis megfordítja az eredményt, és máris ott van zsinórban az ötödik vereség.
Álmomban valamilyen arab országban voltam, ahová hirtelen hívtak, olyannyira, hogy rendesen összepakolni sem volt időm, és elfelejtettem, hogy ott még most is 30+ fok van, és mégsem vittem rövidgatyát, amit most ott kell beszereznem. Jóanyám szerint az álomfejtés egyértelmű: bármikor hívhatnak el messzi vidékre, és nekem föl kell rá készülnöm, hogy előre pakoljak be mindent a szellemi hátizsákomba, amire ott szükségem lehet. Ehhez képest Berlin most sem jött össze, pedig egyszerre két rendezvény is volt ott, és mindkettőre mérget vettem, hogy ott lehetek, sőt a kettő között már haza se jöttem volna, hanem pölö beugrottam volna Májkjúékhoz az NDK-ba. Ehelyett mindkettőből kiszórtak, ráadásul a második helyről megírták, hogy a kiválasztásnál milyen szempontokat vettek figyelembe, pl. gender balance. Hiába vagyok férfiként is feminista, most azért berágtam.
Ennek ellenére elmentem aznap délután a feminista tüntetésre, és ott megismerkedtem egy kékhajú lánnyal (nem hülyéskedek: rendes, rikító világoskék az egész), aki - mit ad Isten - Berlinből jött hozzánk Erasmusra. Meg megismerkedtem még sok másik érdekes emberrel ott, meg hívtak este az illlegális záróbulijukra, ahol végre találkoztam a francia lánnyal, akinek a kutatására próbálok már egy hete alanyokat összehozni. Ja és persze az a zsidóságos kutatás is halad, amibe kedves volt szaktársam belevitt, és amin keresztül megismertem azt az imatermet, ahová azóta is járok, és ahol Jom Kipurt is majdnem végigkoplaltam - de már egy másik, érdekesebb, politikásabb kutatás is napirenden kezd lenni. A melóm októberi beindulását meg már alig várom, már ha igaz, hogy lesz olyan.
Valamiről még akartam írni, de elfelejtettem. Így inkább zárom soraim egy olyan mesterművel, ami eddig az életemből valahogy kimaradt, amit én sem értek, de jobb későn, mint soha. Jelenleg a 17:00-től kezdődő rész a kedvencem, de a legjobb az egészet egyben meghallgatni. Májkjú, Ria: Nektek különösen ajánlom, ha eddig Ti is úgy jártatok, mint én! :)
Élvezem én a vezetést, de azért az a határozott érzésem, hogy az oktatóm meg akar ölni mindkettőnket. Ma az M5-ös bevezető szakaszára vitt föl, és közben nem értette meg, hogy nem tudom a lábam a pedálon egyenesen tartani, mert nagy és hosszú és akkor beverem a kormányba. Másrészt meg a kormányt ha egy fél centire elmozdítom, akkor minek rángatom, máskor meg tekerem, mint a rongyot, és mégsem elég. Ma meg a derékszögű tolatgatásom közben esemesezett, majd felnézett és jól leszúrt, hogy miért nem tartottam a sávot? Szóval ezzel az autóvezetéssel is eleinte egészen lelkes voltam, de a tanár - aki máskor tök jó fej ember, vicces és még politikailag is egy platformon vagyunk - az örökös igazságtalanságoskodásával mintha direkt el akarná venni a kedvem.
Az is hiányzik, hogy nem volt hétvégén meccs. Persze mehettem volna női kézilabdára vagy női röplabdára is, de ívtak egy fesztiválra este gitározni mozgalmi dalokat, és úgy tűnt, nagyon számítanak rám. Ez így is volt, csak sajnos a rendezvény nem tartott addig, hogy erre is sor kerüljön, így csak három idősebb néni kért meg, hogy vegyem már elő és játszogassak ezt-azt. Az estének persze nem volt vége: ha már a Városligetben voltam, megnéztem az @rc-kiállítást. Nagyon fain volt idén is - sőt megismerkedtem egy lánnyal, aki szintén egyedül, bringájával jött-ment ottan, szóval adta magát a helyzet. Bár nemsoká kiderült, szellemileg nem egy nagy kihívás, a vak komondort is nekem kellett neki elmagyaráznom, de amúgy, kedves, aranyos lány volt, gondoltam, megpróbálom, mi lehet. Másnap Magyar Dal Napjára is őt hívtam spontán, ő meg minden további nélkül jött. Beszélgetéseink elég rövidre záródtak, a "-Mégis milyen zenét hallgatsz? -Mindenfélét. -Mint például? -Hát az változó." párbeszédeken túl nem sok konkrétumot sikerült belőle kihúznom. Közben meg reméltem, hogy egyszer talán megkérdezi, mennyibe is került a a fröccs, vagy magától eszébe jut, hogy visszahívjon (olyan kínos nekem szólni, hogy most már virítsál te is, angyalom). Szóval minden tekintetben elég passziv és unalmas volt. Azért elvittem az IKI-be, érdeklődött, de aztán az első apró véleménykülönbségnél sikerült bedurculnia. De amúgy is olyan csaj volt, aki agyilag nem buta, de elvan a maga kis ingerszegény világában. Két randi nem elég semmire, de nekem ennyi pont elég is volt, köszönöm.
Történészlány meg teljesen megőrült. Elhiszem, hogy neki most szar, mert nincs melója és nincs mit ennie, de attól még nem kéne minden segítséget ellöknie magától, pláne a lába elé hullott lehetőségeket dacból is otthagynia, közben meg a frusztrációját rajtam levezetnie. Úgyis ott van neki a pasija, ha neki a világszinten versenyképes adottságaival és tudásával az minden vágya, hogy vidéki tanítóné legyen, akkor ráhagyom, de engem hagyjon békén a nyavalygásával.
Jelentem: megvolt első vezetésem. Első gyakorlati órákon csak azt tanultam meg, hogyan kell bekapcsolni a lámpát és az indexet, de ma már mentem is rendesen, a Néplizsé déli félkaréján oda-vissza vagy három-négyszer. Egészen élvezem, és a kocsit is csak kétszer robbantottam le. :) Csak kicsit az bántja a lelkem, hogy ha a tavaly szeptemberi KRESZ-tanfolyamhoz képest kilenc hónapon belül kezdtem volna el a vezetést, akkor csak háromszáz forint lenne egy óra, így viszont ezerötszáz. És erről engem az autósiskolánál elfelejtettek értesíteni, csak állítólag a szerződés közepén volt benne valahol, kisbetűvel. Ha én ezt tudom, akkor nem a francia nyelvórával szarakszom, hanem ennek megyek neki. Lehet, akkor már jogsim is lenne. De sebaj, úgy érzem, most már semmi nem ment meg attól, hogy megszerezzem. Állítólag holnap már négyesbe is kapcsolunk és megyünk forgalomba. Juhé.
Kapcsold az ötödik sebességet! :)
(Régebben még én is bakeliten hallgattam, de most, hogy átszoktam a nyivákoló cd-kről bemásolt mp3-akra, érzem igazán a fekete korong erejét, főleg a mély hangok terén. Tessék összevetni.)
Valahol a Gellérthegyen mozgalmi megemlékezést tartottunk. Tél volt, az utak mellett kupacokban állt a hó. Összegyűltünk páran, de jött egy kb. pont ugyanakkora ellentüntető csoport is a másik pártból. Jött velük két fiatal is, egy srác tolószékkel meg egy lány, aki tolta - de tudtam, hogy a srác valójában csak eljátssza, hogy tesztelje, mi hogy viselkedünk egy tolószékessel. Odamentem hozzájuk barátságosan (az ilyen mindig megzavarja őket) és szóba elegyedtem velük, mint régi barátokkal. Közben észrevettem, hogy a tolószékes fiúnak úgy effektíve nincsen lába, szóval megfordult a fejemben, hogy hátha mégsem szimulál, de akkor már a lánnyal egészen jól egymásra találtunk kommunikatíve. Kis alacsony, karcsú, vöröshajú lány volt, és felettébb kedves.
Közben a megemlékezésre odajött egy református pap is (ő is a mozgalmárokkal volt), mondott egy beszédet, és a társaságunkat trolibusszal elvitte. Ám én a troliról lemaradtam, amit annyira nem is bántam, mert így a lánnyal be tudtam ülni a közeli teázóba, és nagyon jól elbeszélgettünk. Majd elindultunk lefelé a hegyről, bementünk egy kapun, ami mögött egy erdős-rétes ösvény vitt lefelé, az út mellett pedig a megolvadt hóléből egészen szép kis patak csordogált lankásan. Futottunk lefelé, majd egyszer csak elcsattant a nagy tschóók.
(Vannak benne elemek a történészlányos sztoriból, de ami elindította bennem, az a mondat, ami szembejött velem tegnap éjjel: "Life could be a dream". Maradjunk ennyiben. Ennek örömére következzék most egy összeállítás az elmúlt hónapokban látott filmjeimből.)
A kedvencem az @rcon