A szotyi még mindig csíkos

Ez mégiscsak egy netes napló, így megörökítem, mivel is töltöttem az elmúlt év végét, hogy ha majd nagy lyuk tátong emlékeim támaszfalán, akkor majd tudjam mivel betömni.

Karácsony: Kisváros. Hat nap, a szokásos kaja- és sütihegyekkel. Nagymamám már jó pár éve nem főzőcskézik, idén is étteremből hozattuk az ebédet, előre három napra. A konyhában az irányítást pedig Jóanyám vette át (elvégre ő tudta, miből mennyit rendelt) - nagymamámnak meg persze, hogy presztízsveszteség, hogy a saját konyhájában nem ő a főnök, ezért mindig ott nyúlt bele a készülődésbe, ahol tudott, ám ezzel csak megnehezítette Jóanyám dolgát. Nem beszélve az állandó füllentgetéseiről és a világába való egyre nagyobb bezárkózásáról. Állítólag ez a második gyerekkor, ami 88 évesen nyilván nem meglepő, de azért nem túl örömteli látni. Nagypapám legalább csendben tűri az öregkort, és Jóistennek hála, ennyi idősen is remekül megvannak egymásnak, és persze nekünk.

Ami még említésre méltó volt, az a találkozás gyerekkori barátommal, akivel mindig fociztunk és bringáztunk - amíg egyszer össze nem vesztünk valamin és többet nem találkoztunk. Tudom, hogy  az én hibám volt, elég rossz természetű kisgyerek voltam, és bár a konkrét esetre nem emlékszem, azóta is valahol lelkiismeret-furdalásom van a hat-hétéves-kori hülyeségem miatt. Persze azóta már nála is eltelt húsz év, és jó fej taxisofőr lett belőle, csak ugye én meg nem tudom, ő mire emlékszik és mennyire haragszik, de lehet, ezen már csak én agyalok.

Szombaton hazajöttem, majd délután benéztem kishúgom szülinapi partijára. Vettem neki könyveket (Lurdyban van egy tök jó könyv-outlet) - igyekeztem olyanokat, amik hasznosak, de nem komolyak, és szerintem tök jókat is találtam. Ehhez képest köszönte, ránézett, és szerintem azóta se. Na innen tovább rögtön két előszilveszterre: zsidulni és kommerkedni, majd onnan egy régi és pár új barátommal át a Szódába, ahol is hajnalig. Vele szemben meg Ibrahim, a kebabos, jó vele beszélgetni.

Másnap este pedig Májkjú és zenekara, valamint szűk és tágabb baráti köre volt a remek program. Régi és új arcok és mind a lehető legjobb fej emberek, valamint legszebb és legintelligensebb lányok.

Az ezutáni éjszaka pedig teljesen kiesett alvásilag, ugyanis Szilveszterre vendéget vártam, és jó alaposan kitakarítottam a lakást. Még a kisszobát is, amit még a lakás többi részéhez képet is elhanyagoltam. Csak sajnos előző este láttam csak neki, így másnap kora délutánra pont be is fejeztem, amikor indulnom kellett a Keletihez. Ugyanis kedves vidéki lányismerősöm mondta, hogy semmi dolga Szilveszterkor, én meg szanzsén felajánlottam, hogy jöjjön el Budapestre, alhat is nálam. Aztán este elmentünk házibuliba, majd megmutattam neki a Váci utcai Szilvesztert, ami idén borzalmas volt: se egy koncert, se egy színpad, csak tömeg, de amekkorát még életemben nem láttam. Most Szilveszterkor nem volt a városban SEMMI. Hazajöttünk és filmeztünk, Újév napján sétáltunk, majd másnapján felraktam a vonatra és kialudtam magam.

Noshát így telt.

Így év végére egy olyan tanulság, miszerint a szabadelvű erkölcsiség nem azt jelenti, hogy mindenki, mindig, mindenhol, mindenkivel - hanem azt, hogy egy lány ott tud aludni egy fiúnál, és fordítva, anélkül, hogy emögé bármelyikük mögöttes tartalmakat gondolna.

Ja igen: és ha egy Brian Griffin föl tud támadni, akkor az egy Nelson Mandelának sem jelenthet gondot. :)

Legyen Nektek is szép jövő évetek!

Két óra múlva már bent fogok ülni és faggatnak. Sőt addigra talán már ki is jövök. Persze nem kell félnem, hiszen minden tőlem telhetőt megtettem az ügy érdekében - csak nem tudom, ez mennyire elég. Mindenesetre tehetséges vagyok, nyelvtudásom, tájékozottságom, szakmai és politikai tapasztalatom megvan, szóval jó eséllyel indulok neki. Ja és kiderült (legalábbis egy ismerősöm mesélte, aki már ezzel volt kint), hogy nem is csak egy embert választanak ki, szóval esélyem is több van megnyerni. Ettől még borzasztóan parázom, pedig még új füstölőket is vettem, de azok csak a gyomoridegemet fokozzák tovább. (Ja igen, ennem is kell még valamit, ha tudok.) Lett szép, új frizurám is (utoljára tizenkét éve volt ilyenem, hogy "frizura"), és mondtam is  a fodrászomnak, hogy az interjú németül lesz - nem tudom, ezért vágta-e a hajamat ilyen führeresre, mindenesetre most ebben kell megfelelnem. Talán az ad némi vigasztalást, amit Bela B. oszt meg tanulságul:

Mindig akkor vagy a legjobb, amikor igazából mindegy,
mindig akkor vagy a legjobb, amikor csak egyszerűen normális vagy,
mindig akkor vagy a legjobb, ezt nem is kell bizonyítanod állandóan -
a többieket úgysem érdekli a tükörképed.

Apdét: Na vége. Nem akarok sok szót rá vesztegetni. A lényeg: nem érdekel, hogy sikerült, én akkor is eljutok Berlinbe. Ha nem így, akkor másképp. De az én kedvem aztán ez nem fogja elvenni. (Talán egyszer lesz még szar, amikor megkapom a hivatalos értesítést arról is, hogy nem sikerült, de az sem érdekel. A Jóistennek talán szándéka van azzal, hogy ez az a város, ahova évek óta el akarok jutni, mégis amikor már úgy néz ki, mindig közbejön valami. Itt az ideje, hogy fölemeljem vele szemben is a hangomat.)

Még apdét: "néha az ember már attól is megnyugszik, ha valami rosszat megérdemelten kap." (Történészlány)

Igazából ez az első alkalom, hogy a legjobbnak kell valahol lennem. Nem is akartam, elég volt csak jónak lennem, csak megütnöm egy bizonyos szintet, attól függetlenül., hogy mások mit érnek el, netán jobbak-e nálam? Így is volt elég helyzet, hogy valamiben alapból a legjobb voltam, vagy véletlenül lettem az. De olyan, hogy valahol a legjobbnak kellett lennem a célom eléréséért, ilyen most fordul elő velem életemben először. Hiszen ott tizenegy vetélytársam lesz, és ha csak egyetlen ember is lesz közülük, aki jobb, mint én, akkor fölösleges volt az elmúlt hetek-hónapok munkája. Pedig nem akartam még soha valamit ennyire megnyerni, mint ezt - ehhez képest már megint úgy érzem, hogy mégsem adtam bele mindent, amit lehetett volna. Persze úgy érzem, az emberi kvalitásaim abszolút megfelelnek, sőt meggyőződésem, hogy én vagyok a legalkalmasabb a feladatra - ám erről pár perc alatt kell meggyőznöm őket, lehetőleg hibapont nélkül. Mert ha van valaki a másik tizenegy között, aki kilencvenkilenc százalékos, akkor nekem száz százalékot kell adnom. Itt az ezüstéremért nem jár semmi. Én viszont győzni (és meggyőzni) megyek.

(Holnap meg fogászhoz, mert ez a szar bal felsőm is pont most durran be, a bölcsességfogammal együtt. A privát dokim csak jövő hétre, vizsga utánra tudott időpontot adni, de nekem kell egy megoldás, ami legalább keddig kitart. Szóval nincs mese, holnap el kell menni az SZTK-ba, akármi is várjon ott. Hétfőn lehet, hogy már késő lesz, és hétvégén sem csak a fogamra akarok gondolni, hanem talán arra, hogy sikerüljön, amit akarok. Végre.)

"Ball ist Rund. Spiel dauert neunzig minuten. So viel schon mal klar. Alles anderes Theorie."
"A labda kerek. A játék kilencven perc. Ennyi biztos. Minden más csak teória."

Éppen minap akartam arról írni, hogy mennyire fölborult a napi időbeosztásom. Volt időszak, amikor menetrend szerint hajnal négykor tudtam csak elaludni és másnap tizenegyig aludtam. Na most ez az elmúlt pár napban kitolódott ötre-hatra, és olyankor meg délután egykor-kettőkor ébredtem. Pedig az órámat is felhúztam, mind a hármat, de úgy látszik, már olyan rutinos vagyok a kinyomásukban, hogy álmomban is meg tudom tenni, reggel ébredés után pedig legfeljebb csak egy halvány emlékem van valami óracsipogásról.

Pár napja például reggel konferenciára kellett elmennem, ezért éjjel csak két órát tudtam aludni. Ehhez képest reggel egészen friss voltam, még hozzá is szóltam egyet angolul, aztán este rendesen le is fáradtam. Rádőltem kicsit az íróasztalra, aludtam két órát, éjfélkor fölébredtem, aztán megint ötig nem tudtam aludni. Ebben persze az is benne van, hogy készülök a decemberi pályázatra, amihez kaptam egy könyvet, amit meg kell tanulnom. Borzasztóan élvezem, nagyon érdekes, csak nem két héttel vizsga előtt kellett volna belekezdenem. Úgy, hogy közben föl kéne készülnöm a német és magyar aktuálpolitikából, és jó lett volna fölkészülni német élőbeszédből, mert abból vagyok borzaszóan kiesve. El is kezdtem járni németórára (párban egy lánnyal, aki olyan látványosan utált, hogy azt nem kívánom senkinek), de a tanár közölte, hogy nem vállal többé. Szóval kérdőjelek vannak bőven, de nekem ez akkor is KELL. Mondhatnám úgy is, hogy JÁR. Persze nem alanyi jogon, ezért még rengeteget kell dolgoznom, de készen állok rá. Csak most tényleg hagynom kell mindent a fenébe addig.

Még a kutatásaimat is föl kell függesztenem, pedig azokat is kicsit elnagyoltam, és éppen most csapnak össze azok a hullámok is fölöttem. Meg aztán ott a pártmunka is, amit szívesen csinálok, de az is pont most kapcsol magasabbra, fene a pofáját. Sebaj, tegnap is elszakadtam egy hanukai estére, és fergeteges volt, még Havasi Balázs DVD-t is nyertem, juhé. :) Este meg bedőltem az ágyba, és elaludtam, ahogy voltam. Nem akartam átesni a holtponton, hanem kihasználtam, reggel fél nyolckor meg kivetett az ágy. Lehet, így kéne máskor is, és akkor nem borulna föl minden napom. Addig is boldog Hanukát mindenkinek, akit érint, és aki csak szeretné! :)

Él ebben a városban egy ember, akinek ugyanaz a vezetékneve, mint az enyém. Vagyis több ilyen, de ők mind rokonaim, és - mindeddigi tudomásom szerint - mi vagyunk az egyetlen család ezzel a névvel Magyarországon. Kivéve ezt az embert, mert ő nem rokonom. Ám ő nem csak ugyanabban a városban, de ugyanabban az utcában is él, mint én. Nem, nem ugyanebben a lakásban, hanem az utca másik végén - szóval tényleg nem magamról beszélek, nem kell megijedni, nem mentem át skizóba. Hanem tényleg él egy ember Budapesten, aki már korábban is bejelölt fészen, de azt hittem, valaki csak szórakozik (régebben iwiwen jól meg is mondtam neki a magamét). Amerikai illetőségű, de perfekt magyar - ami előny, hiszen műfordító, magyar-angol viszonylatban. Már eleve egy magyar író miatt tanulta meg a nyelvet és jött ide, és punkt ugyanebbe az utcába, ahol én is lakom (sőt szerintem ő volt itt előbb).

Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg a postásunk se ugyanaz lenne, és esélye se lett volna az ő cuccát hozzám bedobni. A név ismerős volt, márcsak mert pár hete is valaki meg is kérdezte fészen, hogy nem ismerek-e egy ilyen nevű embert, de akkor még nemmel feleltem. Szóval kontaktoltunk egyet, elugrottam hozzá a cuccal, dumáltunk a kapuban egy rövidet, aztán mindenki ment a dolgára. Igazából többet nem is tudok róla, mint amit itt leírtam (egyedül él vagy családja van? egyáltalán heteró-e, vagy csak simán amolyan bohém alkat?) - de két helyre biztos fogom még hívni: zsinibe és meccsre. Aztán majd meglátjuk.

És ott volt ő. Naxi, az első szerelmem, akit nem láttam már tíz éve. Pedig utána még évekig kerestem, aztán már egyre kevesebbet - de amikor pár hete hirtelen bejelentkezett, már valahogy nem vert gyorsabban a szívem tőle. Inkább gyanakodva vártam, hogy mégis, miért akar velem találkozni valójában? Csak annyit mondott, hogy át akarja adni az azóta is nála heverő kulcstartómat, meg egy üzenetet. Előre féltem, de azért foglaltam asztalt oda, ahol nyáron a homokzsákokat pakoltam.

Szóval ott volt ő. Előtte kicsit elkerültük egymást, felhívott, a hangja pont olyan volt, mint régen, csak kevésbé kislányos. Meg ő maga is pont ilyen. Tényleg semmit nem öregedett külsőleg. Ugyanaz az alak, az arc, a mosoly, az illat - na jó, az arcában nem vagyok biztos, mert eléggé kisminkelte magát (pedig még első randinkon megkértem, hogy máskor ne), és a szemét is kihúzta feketével, ami egyrészt nem áll jól neki, másrészt meg teljesen átrendezte az arcát, szóval abban ezek után is csak a régi emlékeimre és fényképeimre hagyatkozhatok. De akármennyire nem változott, valahogy mégsem jöttek fel bennem nosztalgikus élmények. Nem ugyanaz a két tinédzser volt ott, hanem két felnőtt ember, akik valamilyen céllal találkoznak, aztán úgyis mindenki megy tovább a dolgára, és nem is biztos, hogy lesz még valaha ilyen.

Tehát leültünk és beszélgettünk. Várakozáson felül lazán vette, pedig az elmúlt években nem reagált egyik megkeresésemre se, szóval joggal hittem azt, hogy mereven elzárkózik tőlem. Most meg kiderült, hogy azok az üzenetek hozzá nem jutottak el (amit még mindig kétlek), és neki volt nehéz engem megtalálnia, és csak ezért regelt a fészbúkra. Egyébként jól van, van egy férje és egy kislánya, anyukája (ex-anyós) is remekül érzi magát, csak nagymamája nem él már sajnos. Az üzenet pedig, amit át akart adni.. Na vajon kitől jött? Hát persze, hogy személyesen a Jóistentől. Volt Naxinak egy álma vagy látomása vagy hasonlója, amiben felvonultak a régi ismerősei, köztük én is, és rám azt mondta az Öreg, hogy "Djoko az enyém, őt én akarom". Remélem, ez nem azt jelenti, hogy magához kíván szólítani, de úgyis nemsokára megyek megint az ő földjére, szóval ott leszek neki, csinálhat velem, amit akar (persze csak a jóízlés keretein belül).

Elvittem a nagy zacskót, amibe a két évünk emlékeit gyűjtöttem össze, kicsit átlapoztuk a tartalmát, de rájöttem, hogy nincs benne semmi érdekes. A régi szerelmes levelek már nem mondanak semmit, azok között is minden második valami szakítós. Azok már nem közös emlékek, csupán az én sajátjaim. Neki is vannak biztos olyanok, sőt pár régi momentumot még meg is pendítettünk, de valahogy nekem se volt igényem, hogy nagyon belemenjünk. Egy óra alatt megbeszéltük, amit akartunk, azután ment mindenki a dolgára.

Legközelebb akkor lesz ilyen, amikor majd a dedikált EDDA-kislemezemet is megtalálja.

Apdét: Szombat délután egy levélben megírta, valójában miért is akart velem találkozni, de egyelőre nem akarok erről fecsegni, mert tényleg olyan, hogy nem.

Ilyen se volt még, hogy este nyolckor bedőljek az ágyba, és nyolc óra alvás után akkor ébredjek, amikor máskor lefeküdni szoktam. Az előző 1-es számú lánnyal megvolt a nagy első randi és alighanem az utolsó is. Valahogy nem úgy sikerült, meg én se voltam úgy elájulva tőle, mint vártam. (Arra például az első pillantásra rájöttem, hogy a fényképein miért zárja össze mindig olyan erőltetetten a száját.) Elég régóta húzódott ez, már kezdtem kisit ki is ábrándulni, meg élőben nem is tetszett, ezért úgy voltam vele: rányomulok, ami vagy bejön és elkönyvelhetek egy sikert - vagy nem jön be, és akkor megteszem neki azt a szívességet, hogy ő fordul sarkon és nem tőlem kell meghallgatnia, hogy bocs, de nem ilyen lovat akartam. (Vagy csak egyszerűen gyáva vagyok.)

Mindenesetre most megint szabadnak érzem magam, elhárult egy visszahúzó erő, megint nézhetek előrefelé. Tervem mint a tenger, talán túl sok is, és talán most először teszek értük igazán. Jobb későn, mint soha.

A Civil Rádión olyan jó kis zenék mennek ilyenkor, mint pl. ez is:

Régen írtam, ennek oka az, hogy a napjaim leginkább három dologról szóltak: 1. jövőbeli terveim, amikből nem akarok semmit sem elkiabálni; 2. volt kedvenc politikusommal és jelenlegi pártjával, de még inkább annak tagjaival szembeni növekvő utálatom, ami politika, ergo innen ki akarom zárni; 3. életemben jövő-menő nőszemélyek, akiket szintén nem akarok elkiabálni, sem pedig elfloodolni velük a blogot. Most csak azt a hármat emelném ki, akik a mai napomat jellemezték.

1. Netes ismeretség, sőt ő kezdeményezett (amit aztán persze férfias módon átvettem) - ennek úgy egy hete, és azóta egészen jól elbeszélgetünk órákig naponta. Megvan a közös érdeklődés, közös hullámhossz, közös témák, közös poénok.. Persze így vakon nyilván más, nem is élem magam bele semmibe, csak élvezem a lebegést. És még az se baj, hogy a lány vidéki és csak hetente látnánk egymást, mert legalább a hétköznapjaim nem lennének lekötve, hétvégére meg lenne stabil programom. Mint például most vasárnap. Izgi.

2. Ma, ahogy jöttem haza a Kisvárosból, nagyon ismerős volt: mintha gimis magyartanáromat láttam volna, aki akkor volt huszonéves, amikor tanított - gyanús is volt, hogy azóta sem öregedett, innen tudtam, hogy mégsem ő az. Nem tudtam megállni: ideális pillanatban beültem mellé és beszédbe elegyedtem vele. Kiderült, hogy nem rokonok, DE a keresztneve az UGYANAZ! Gondoltam, ez nem lehet véletlen egybeesés, és hazáig már csak dumáltunk. Itt Budapesten is egészen közel lakik hozzám, komolyzenére és múzeumba jár. Ha ránézek, tényleg mindig Koxi nénit látom benne (főleg amikor arról mesél, hogy az Anyegin miért is jó mű), de mellette valaki egészen mást is, aki szintén borzasztóan érdekes és értékes. Nehezítő, hogy foglalt, de egyből le is adta nekem a drótot, hogy nincs azon a téren minden rendben. És a telszámát is megadta, pedig állítólag nem szokta. Meglátjuk, mi lesz ebből. Egy jó beszélgetés már mindenképpen volt, és remélem, lesz még több is, bár 1-es lány mellett többre most nincs kapacitásom.

3. Hazaértem, megnéztem a fészes leveleimet, és azt a mappát is, amit sokan nem ismernek, pedig érdemes: a "beérkező levelek" mellett van egy olyan, hogy "egyéb": általában a spamek kerülnek oda, de néha a teljesen normálisak is. Szóval ebben az egyéb mappában találtam három levelet az elmúlt egy hónapból - egy olyan embertől, aki nekem valaha a világon a legfontosabb volt, de tíz éve egy mukkot nem hallottam felőle, pedig kerestem, nem is keveset. És tíz év konkrét kerülés után most hirtelen nekikezdett a levelek termelésébe, valami kamu indokkal, alighanem hogy találkozzunk. (Valami régi kulcstartót akar nekem visszaadni, amiről már régen lemondtam.) Igen, bizony, Naxi lépett elő régmúlt idők homályából. Pedig neki már férje van és gyerekei, nem is értem, mit akar tőlem. Állítólag egy nő akkor keresi fel az exét (amiből neki én vagyok az egyetlen), ha az aktuális kapcsolata válságban van - de tényleg nem akarom ezt a vonalat továbbgondolni. Meglátom még, valójában mit akar - vagy hogy egyáltalán akarom-e újra látni, vagy inkább meghagyjam egy letűnt emléknek, ami tíz évig remekül bevált?

No meg kell írnom még egy cikket ma reggelre és még sehol nem vagyok benne. Addig próbálom ezeket a mai dolgokat valahová tenni. Az mindenesetre biztos, hogy valami nagyon összejött.

pedig egyébként tök értelmes ember vagy.

Ő már törölt engem korábban fészről, éppen ezt akartam volna vele tisztázni - de végül inkább letiltottam. Nem mert megharagudtam rá - én túl tudok azon lépni, amin ő ezek szerint nem - de nem akarom még véletlenül sem nézegetni az idővonalát, mert minek? Nem akarom azt a vitát részletezni, hogy őszerinte a politika alapból romlott és erkölcstelen, mert ő tudja, mert megjárta a legmélyebb bugyrait. Azt meg senki ne akarja elmesélni, hogy más klubban, más helyen és más szinten lehet ez másképp is, különben éktelen haragra gerjed és széttépi, aki mást meg mondani. (Szóval nem a politikai különbség volt a baj, hanem hogy én hülyének voltam gondolva, és az ellenvéleményem mélyről jövő indulatokat hozott ki belőle.)

Oké, elfogadtam, hogy neki van ez a katt - csak ez a katt egyre többször akadt be a legváratlanabb pillanatokban is, amikor politikáról szó sem volt. Legutóbb éppen a brüsszeli gyakornokságomat nevezte emberiségre kártékonynak, anélkül, hogy tudta volna, hogy mit csináltam én ott. Politika és kész. Persze nekem is jobban kellett volna vigyáznom, hogy ne guruljak ettől dühbe és ne mondjak olyat, hogy én az Európai Parlamentben voltam gyakornok, nem mucsaröcsöge alsón mezei ifjúfideszes. Ez a levidékizés valóban nem volt tőlem túl szép, ezt beláttam neki is, de ez még legrosszabb esetben is 1:1. (Persze az is milyen száni már, hogy még mindig csak ezt a kéthavi gyakornokságot tudom csak kitenni a kirakatba, de ezt most hagyjuk.)

Mert bár nem vagyok egy bunkó pesti, aki lenéz minden vidékit, azért azt sem szeretem, ha más a vidékiségéből adódó kisebbségi komplexust rajtam veri le. Merthogy én vagyok az a lúzer, aki még nála is szerencsétlenebb, mégsem hal éhen. (Megjegyzem: ha egyfolytában arról panaszkodok, hogy nincs mit ennem, de egyszer csak vacsorára hívnak a kenderesi Horthy-kastélyba, akkor nem szerénykedek, hanem nekiesek a terítéknek, legalább hogy valamit törlesszek az elrabolt családi vagyonból.)

Szóval sajnálom, hogy ez lett a vége. Talán ha nem hirtelen akarok kiállni magamért, hanem már eleve erre szoktattam volna, akkor lehet, ez is másképp alakul, de már nem érdekel. Szép volt, jó volt, de sehová nem vezetett, ez az igazság.