A szotyi még mindig csíkos

Ejha. Tényleg régen jártam már a saját blogom felé. Pedig nem történt velem semmi érdekes. Az előző munkámnak vége, a választási eredmény nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, de akkor is olyan munkát fektettünk bele, amilyet senki más, sehol az országban, szóval nincs okom szégyenkezni. Csak sajnos főnököm minden várakozás ellenére sem tud tovább alkalmazni, így van most megint egy-két hónap üresjárat, aztán meglátjuk, maradok-e ezen a téren, vagy visszamegyek a civil szférába bérrabszolgának. Addig is új kampány, új célok, új kilátások, nem adom föl.

Közben kiváló napjaim voltak, amiket hülye voltam és nem örökítettem meg, de akkor is emlékezetesek maradnak. Például megkaptam hivatalosan is Májkjú és Sólyomistennő esküvői meghívóját, ami nem is akármilyen. Majd később beszkennelem, de meg kell mutatnom. :)

Nőfronton meg nem tudom, mi a frász van. Történészlánnyal vagy örihari, vagy majdnem elindul valami, de aztán mégsem. Közben a legutóbbi örihari alatt elindult pár (x=3) társkeres projektem, az egyikkel lehet, éppen ma fogok találkozni. Megadom az esélyt, de belül változatlanul úgy érzem: még ha Történészlánnyal nem is lehet semmi, egy baráti este vele nekem akkor is többet ér, mintha most becsajoznék valaki egészen mással.

Félemeletes, hogy egy hónap kihagyás után is csak ennyi tudok írni, annak sincs sok értelme, ezért inkább jöjjön pár, régóta piszkozatban heverő filmélmény.

Van a választásig még hat.. sőt öt nap. Ilyenkor mindenki pörög, én is. Nincs hétvége, nincs alvás, majd hetedike után. Tegnap is a nagygyűlés után még kimentem plakátolni (csütörtök óta lehet, kimondta az Alkotmánybíróság - habár mindig vannak olyan helyi tanácseln kiskirályok, akik úgy érzik, hogy az AB határozatai csak az ő falujukra nem vonatkoznak), aztán az irodán aludtam a kanapén, majd ma megint, reggeltől estig. Közben meggyűlik a bajom különböző emberekkel, helyi szkinhed trafikossal, saját szabályait nem ismerő közteressel, végül meg egy agresszív falusi polgármesterrel (kis ember nagy autóval, tipikus). Szóval mindenki feszült, én is, de már látom a végét - ami akármi is lesz, azt senki nem veheti el tőlünk, hogy ez egy kiváló hangulatú két hónap volt, aminek nem akarom, hogy vége legyen. Márcsak azért se, mert úgy érzem: az irány, amerre tartok, az jó, de a személyes cél eléréséhez szükségem lenne még egy hónapra. A fejlődési irány megvan, de nem magamhoz képest kell elég jónak lennem, hanem az elvárásokhoz, azt meg nem tudom. A szándék mindenesetre megvan, és van még öt napom, hogy bizonyítsak.

(Ez egy régebbi bejegyzésem, most találtam, nem értem, miért vázlat, de akkor most pótlom: )

Stand-up comedy estén voltam (talán valakivel, de nem emlékszem és lényegtelen), éppen Kiss Ádám mesélte legújabb élményeit, éppen arról, hogy valamilyen közlekedési szabálysértés miatt kapott tíz nap elzárást. Majd miután elmondta, bedobta, hogy lehet nyugodtan kérdezni. Én agyaltam, hogy merjek, ne merjek, de azért megkérdeztem: "És nem viselt meg nagyon a börtön?" Erre Kiss Ádám elmosolyodott, mint aki inkább a sírását akarja visszafojtani, a távolba nézett és látszott, hogy a tehetséges komikusnak elfogytak a szavai, nekem meg valamibe sikerült nagyon beletenyerelenem. Próbáltam még menteni a helyzetet, hogy nem is olyan fontos, nyugodtan menjünk tovább, de akkor már éreztem, hogy ezt az estét sikerült megölnöm.

Álmodtam még A nimfomániással is (az a film napokig tud kísérteni - az első rész önmagában unalmas, de a másodikkal együtt teljesen összeáll az egész) - ha jól emlékszem, én voltam Seligman (aki az eredetiben Stellan Skarsgård). Ja egyébként mióta láttam, azóta naponta többször meghallgatom a végcímdalt, aminek az adja a pikantériáját, hogy a főhősnőt (aki maga Charlotte Gainsbourg) ténlyeg Joe-nak hívják, és a legvégén tényleg lesz nála egy fegyver, de tovább nem spoilerezek.

"Borzalmasan öltözködsz és borzalmasan viselkedsz" - mondotta főnököm nekem a minap. Az öltözködésemet már korábban is érték mindenféle vádak (pedig szerintem sokat finomodott a zzelmúltnyolcévben), a viselkedésemmel viszont már több igaza van. Sőt olyan remek meglátásai vannak velem kapcsolatban, hogy csak ámulok - konkrétan arra mondta, hogy borzalmasan viselkedek, hogy a viselkedésemmel nem azt üzenem magamról, mint aki valójában vagyok és amire valójában hivatott vagyok. Rugdos (a jó, sőt legjobb értelemben), ki akarja belőlem hozni a maximumot, amit szerintem én naponta kihozok magamból - vagyis azt a hányadát, amit magamtól ki tudok hozni, de én is érzem, hogy sokkal több szunnyad még bennem.

Egy kedves kolléga is hasonlót látott bennem, ezért kaptam tőle egy Brian Tracy-cédét, több óra önfejlesztő tréninggel. Neki már hasznára vált, és én is hallgassak bele, hátha. Most kezdek az érdekes részekhez érni, és nini, pont ma értem valamihez, ami egy az egyben rólam szól. (A 13:43-tól kezdődő szakszra gondoltam, ha a link mégse ugrana rögtön oda.)

A munkából van még hátra két hét, ebben kéne még óriásit bizonyítanom, ha azt akarom, hogy stabilizálódjak benne. Az első számú kihívás mindenesetre az, hogy minden reggel fél hétre ott legyek és kitűzzem a zászlót. Ez azt jelenti, hogy legkésőbb ötkor kelni kell, szóval nem klimpíozok tovább, megyek aludni. Hadd lengjen az a zászló, én meg "nevethetnék, mint a győztesek, akik sohase vesztenek". (Már épp ideje volna, hogy ne csak a kudarcaimon mosolyogjak, hanem a sikereimen is. Hajrá.)

Az, hogy nem írok, csupán azért van, mert meghalni sincs időm. De érdekes módon most nem úgy érzem, hogy elszaródik az életem, hanem ellenkezőleg: végre azt csinálom, amit szeretek, és bár a rendes ritmust most kezdem csak fölvenni, de nagyon örülök, hogy ott lehetek, motivált vagyok, nagyon szeretem a főnökömet és a kollégáimat, még akkor is, ha tényleg minden nap van munka. Mert azért ez a munka nem csak irodai robotolás, hanem pl. tegnap volt helyi nőnapi est, ma is a szokásos virágosztás, este meg főnökömet elkísérhetem egy másik helyi virágbálba. Így telik a kis életem. Most is rohanok, így csak így futtában kívánok

Boldog nőnapot!

minden kedves ide látogatónak! :)

Na meg is volt a nagy állásinterjú. Holnap kezdek. És ez nem csak az lesz, amit tíz éve tök ingyen csinálok, hanem végre felfigyeltek a képességeimre, és kaptam egy hozzám méltó igazi, felelősségteljes beosztást. Igaz, kicsit más téren, mint eddig, így az eddigi ambícióimat föl kell adnom, de helyette kapok újakat és nagyobbakat. Továbbá egy stabil pontot az életemben, egy kollektívát, egy megbízást, és olyat, amivel életem fő hobbiját sem kell feladnom, hiszen pont azt fogom csinálni, heti nyolc nap, napi huszonöt órában. Egyedül a fizetéses részt szúrtam el, hiszen ismerősöm lesz a főnököm, véletlenül sem akartam pofátlan lenni, ezért elég szerény összeget mondtam be, egyből rá is bólintott - de azért első kézből tudom, hogy egy háromdiplomás történész ezért is megnyalná mind a tíz ujját. Meg aztán még én sem tudom, mennyire fogok az elvárásnak megfelelni, szóval majd annak fényében kérek emelést, ha letelt a két hónap. No de egyelőre holnap reggel fél kilenckor kezdek vidéken, ezért hát lassan bújok is ágyikóba. Holnap meg drukkolni, köszi! :)

Tíz dolog, amit ne tegyen az első munkanapján!
1. Hali, én vagyok az új fiú! Te pedig biztosan az irodai matrac!
2. Én vagyok az új fiú, legyünk barátok, legyünk barátok!
3. Computer, be! Be! Computer, be! Halló?
4. ..
5. Örrrrvendekk! Hemrock vagyok, Draenor orkja!
6. ..
7. - Köszi, mami! Ötkor ugye megint jössz értem?
- Persze, kicsim! Szia!
8. Jó reggelt!
9. Jó reggelt! Én vagyok az új fiú.
10. Pénzügy és számvitel: jeles.
Mikro- és makrogazdaság: jeles.
Informatika és szövegfeldolgozás: jeles.

1.

Egy kedves ismerősöm fészbúkon azt vetette a szememre, hogy a pártomnak nincs semmi kampánya, és a másik (szövetséges) pártnak sokkal jobb, mivelhogy állandóan nyugdíjasokat lát a másik párt kitűzőjével. Erre válaszoltam, hogy ez még messze nem kampány, de ha ezen múlik, nekem senki ne ríjon ezért, hát kiraktam én is a kabátomra a pártom kitűzőjét. Igazából nem is bánom, hiszen így szolidan, de határozottan tudom vállalni önmagam, és mivel mindenkivel kedves vagyok, jófej, udvarias, biztos vagyok benne, hogy ez a coming out abszolút pozitív kampány a pártomnak is.

Nem is volt belőle semmi bajom, egészen tegnapig. Azaz bajom most se lett, sőt szerintem én jöttem ki jól a szituból. Történt ugyanis, hogy ültem a villamoson, velem szemben pedig egy fószer - aki kábé akkora, mint a Monthy Python - Az élet értelme éttermi jelenetéből a pasas - letoccsant a velem szemközti ülésre. Vagyis inkább zuhant, mint egy zsák krumpli.  Egy fiatalabb állt előtte, vele beszélgetett, közben megakadt a szeme a kitűzőmön. "-Jézus Mária, mindjárt felállok!" - szólt a másiknak, mert ahhoz bátorsága már nem volt, hogy nekem mondja, ha valami baja van. "-Hajrá, hátha sikerül." - válaszoltam volna legszívesebben, de inkább visszafogtam magam. Majd az előttem folyó beszélgetésből - ami valamilyen versenyről szólt, talán fényképészetről - kiderült, hogy az első helyezettek közül egy magyar név sem volt, merthogy a "nem szabad kimondanom, milyen vallásúak, mert elvitetnek" ezt is elcsalták. (Ja igen, a másik különös ismertetőjegyem az MTK-sál volt, de azt már hülyék voltak észrevenni. Én persze végig mosolyogtam lenézően, csak hogy idegesítsem őket, de tényleg azt is gondoltam magamban: milyen ékegyszerű, szánalmas emberek ezek, hogy is lehet negatív mennyiségű agysejttel élni? Nem baj, legalább innen tudom, hogy NEKEM nincs miért szégyenkeznem.

Emlegettek még egy XY fotóst, akit szintén nem szeretnek azok, mert kifejezetten magyar képeket csinál. Nem tudom, milyen az a kifejezetten magyar kép - mindenesetre ha egy kép (vagy akármi) nem attól jó, hogy megfelel bizonyos minőségi elvárásoknak, hanem mert valamilyen etnikai jelzőt lehet rá aggatni, azzal a krumplis-zsák el is ismerte, hogy az a kép valójában szar. Innentől meg hogy az első helyezettek között egy magyar név sem volt, abból csak az derül ki: már megint a zsidók csináltak valamit jól. Legutóbb például ezt itt:

2.

Ma mozijegyünk volt Jégkirálynővel, konkrétan A nimfomániás két részét néztük meg egymás után. Ám bájos partnernőm sajnos csak az elsőig bírta (pedig a második volt a jobb), azután hazament. Kifizette az ő részét, de aztán mégis ott álltam a jegyével, és mivel már napokkal korábban teltház volt rá, gondoltam, eladom valakinek (még egyszer), hátha örül neki. Találtam ott egy másik embert, aki szintén két egymás mellettiből a másikat akarta eladni, szóval azt beszéltük meg, hogy inkább adjunk el ketten két egymás mellettit (azt nyilván jobban veszik), mi meg majd bemegyünk a másik kettővel. Az üzlet olyan jól sikerült, hogy végül én adtam el az enyémeimet, és mivel nem tudtam visszaadni, ezt áron fölül sikerült - ráadásul a másik srác is kevesebbet kért az ő részéből, szóval úgy érzem, először sikerült származásom vérének rendesen kijönnie, amire büszke vagyok.

3.

Pont a két film között kaptam egy hívást az egyik ismerősömtől, miszerint volna egy visszautasíthatatlan állásajánlata a számomra, holnap reggel hívjam vissza. Én pedig elgondolkodtam: pont most akarom én ezt? Amikor lassan tovább akartam lépni ettől a szférától, most kötelezzem el magam mellette? A nimfomániás nyomán nekem is beugrott egy párkapcsolati párhuzam az életemből: amikor Nyűgösexet végre ott tudtam hagyni, még utoljára felhívott, hogy menjek vissza hozzá, én pedig ettől rögtön meghatódtam - és rosszul döntöttem. Ha az életemből tanulok, akkor ugyanezt a hibát másodszor nem szabad elkövetnem. Nyűgösex pedig egészen véletlenül (van ilyen?) is pont ott volt ma a moziban, és jelenlétével emlékeztetett ama évekkel ezelőtti a ballépésre.

No de álljunk csak meg: nem ezt akartam egész életemben? Hogy valaki végre felfigyeljen a tehetségemre és szorgalmamra, amivel azért nem mindenkit tisztelek meg? És nem éppen az a bajom, hogy ha elmegyek egy multihoz, akkor mind a diplomámat, mind az elmúlt tíz év tapasztalatait dobhatom ki a fenébe? Amikor Nyűgösex visszarángatott, akkor nekem már volt valaki másom - de most nincs más, nincs semmi. Vagyis ami lenne, az akkor is ott lesz, ha ez a meló mégse válna be, és ugyanott tartanék, mit most. Nincs mit vesztenem (legfeljebb Történészlányt, sokadszorra), de azért nem ugrom fejest bármibe, ígérem.

Végül még egy adalék az 1. ponthoz:

Nagypapám megkapta "A Haza Szolgálatáért" kitüntetés bronz fokozatát, majd az ezüstöt is, utóbbit kétszer. Ugyanis amikor 30+ év munka után jött volna az arany (és mellé a nyugdíjat kiegészítő pénzjutalom), a felterjesztő azt egy csókosának javasolta, nagypapámat pedig megint csak ezüstre. Ezt nagypapám el szokta nekem mesélni, közben úgy csinál, mint akit nem érdekel, és így huszonöt év távlatából talán már így is van, de azért akkor is megalázó egy munkahelyről három évtized után így távozni. Ezért úgy döntöttem: megszerzem neki az arany fokozatot is, mert neki az JÁR. Még jó, hogy most már a Vatera is a barátom. :)

Közben arra gondoltam, hogy nagypapámnak harminc év kevés volt ahhoz, hogy megkapja, nekem meg egy óra alatt sikerült. Valami ezzel a világgal nagyon el van rontva.

"Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat."

Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó

Nagyszüleim kisvárosi házában voltam, de az tele volt mindenféle emberekkel, akikről fogalmam sem volt, hogy mit keresnek ott. Például ott volt valamilyen idegen hatalomnak vagy országnak a vezetősége is - konkrétabban thaiföldiek, ugyanis mint kiderült, Thaiföldnek korábban is volt egy gyarmata Zala megyében: egy kis falu, amit Csa-Csa-Csészinek hívtak. Szóval ők ott voltak, és az elnöknő éppen valamilyen zászlós konfliktust akart megoldani: eltévesztette hivatalos eseményen egy másik ország zászlaját, ezért utólag akarta nekik a helyeset elküldeni. De az sem az volt, hanem egy venezuelai (a címeres változat), ezért mondtam is neki, hogy nehogy elküldje, mert azok ennek rohadtul nem fognak örülni, de az elnöknő hajthatatlan maradt. Ezért én nagy káromkodások közepette eldöntöttem, hogy ezt a nőt ki kell nyírni és ehhez ellenállást kell szervezni, mondjuk Oresztész Mozgalom néven - mint a görög királyfi, aki megölte a saját anyját és annak szeretőjét, akik azelőtt meg az apját nyírták ki.

Volt ott még egy hosszú, barna hajú, szemüveges lány is, akiről főleg nem értetem, mit keres ott. De az tény, hogy csak úgy áradt belőle a lenézés és talán még be is szólogatott. Egyszer visszakérdeztem, hogy "- Mikor is jártál először itt a Kisvárosban? - Nyolc napja. - Akkor egy huszon-pár évvel később, mint én." És ennyiben maradtunk. Később Jóanyámnak panaszoltam el a csajt (lehetőleg úgy, hogy a lány is hallja), hogy milyen arrogáns egy picsa ez, és ilyeneket vesznek föl egyetemre. Anyám meg egyet is értett velem, de látszott, hogy az ügyben többet már ő sem tud tenni.

Volt egy harmadik mozzanat is: a szomszédos faluban voltunk, konkrétan a futballpályán. A Makovecz-stílusú, favázas klubházban éppen egy esküvő volt (vagy inkább házassági évforduló, konkrétan keresztszüleimé), odakint pedig focimeccs, a fekete- és sárgamezesek játszottak egymással. Észrevettem, hogy nagymamám ott áll a pálya szélén és nézi. Odaálltam mellé beszélgetni, közben épp felém jött egy labda, reflexből bele akartam érni, nem sikerült - ellenben észrevettem: valójában jócskán bent állunk a pályán, Nagymamámat kikísértem a partvonalon túlra, aki szintén nem értette, közben a játék ment tovább.

Kusza egy álom volt, az biztos, de a jelentései nagyjából érthetőek.

Boldog, szép új évet kívánok Nektek! Többször hallottam, hogy emberek egymásnak olyan évet kívánnak, ami jobb, mint ez volt - ezek szerint nem túlságosan elégedettek az életükkel meg a közállapotokkal. Hiába no, kormányváltó hangulat van, ám ez nem jelent még automatikusan kormányváltást is, például mert a négy évvel ezelőtti kormányváltó hangulat is bőven kitart még. No de nem akarok politizálni, és nem csak itt nem: az évvégi összegzés egyik nagy szembenézése az  volt, hogy idestova kilenc év mozgalmi működés, helyi, országos és európai szintű aktívkodás után pont ugyanolyan alközlegényhelyettes vagyok, mint amikor elindultam. Nem tudtam megkapaszkodni a rendszerben: az országosban nem is túlságosan akartam, az európaiért meg nem tettem eleget. Maradt a kerületi, ami viszont egyértelmű visszalépés ahhoz képest, amit eddig elértem, és így már nem tudom, mennyire lenne kedvem ezt így csinálni.

Főleg, hogy rohadtul unom már, hogy már megint gyakorlatilag otthonról élek. A politikából nem kapok pénzt, abból meg már elegem van, hogy mindig várom, hogy észrevegyék, hogy ott ugrálok előttük évek óta, mégis az utolsó tehetségtelen újonc kerül alkalmazásba. Esetleg a kerületben csurranhat-cseppenhet majd nekem valami, de addig most már nem akarok várni, meg ez az egész ország kicsi nekem, nemhogy a kerület. Otthonról is pont év végéig kértem haladékot, hogy megnyerjek valamit, és a biztos siker érdekében ne is kelljen addig mással foglalkoznom. Leginkább Németországot céloztam be, de azt elvétettem, meg mást is. Jóval többet pályázhattam volna, és akkor már gyakorlottabban állok a valóban fontos interjúk elé. Most már ezek után pláne több állást pályázok meg odakint, de idehaza is, mert első körben itthon kell valamit találnom. Persze, hogy bánom, hogy egyetemista koromban részben dacból, részben lustaságból, részben meg egy kamu itthoni felelősségtudatból nem ragadtam meg minden lehetőséget, hogy külföldre jussak, akár Erasmussal, akár máshogy. Ma már a lehetőségeim jóval kisebbek, vécét pucolni meg azért mégsem akarok külföldre menni.

No nagyjából ezekre jöttem rá az év utolsó szakaszában. Nemrég készült is két film, két olyan emberről, akik olyanok, mint én (a következő Djokowood velük fog majd kezdődni), és valahol megnyugtat, hogy ezek szerint ez nem egy elszigetelt jelenség. Persze ettől még nem lesz nekem jobb, és nekem kell tennem azért, hogy ebből kitörjek. De legalább nem kell sokáig célokat keresgélnem az új évhez. És nekem - függetlenül a közélettől - innentől tényleg már csak jobb lehet, hiszen a magamra találást már nem halogathatom tovább.

Ennek szellemében kívánok mindnyájunknak sikeres és önkiteljesedésben gazdag 2014-et!